5. Rész

                         Sziasztok,
meghoztam az 5. részt. Nagyon örülnék pár visszajelzésnek az írásomról, hogy lássam, érdemes-e folytatni. Ezért ha tetszett,    kérlek komizzatok. Előre is köszönöm.
                          xx Fanny                                          
                       

Hazudtál...

 Camill*

    Hajnalban keltem. Nem tudtam aludni. Egész éjszaka ugyanazt álmodtam:

Az erdőben voltam. Sétáltam egyre beljebb és beljebb, amíg egy fához nem èrtem. Tölgy. Anyám naplója volt a kezemben, majd mikor kinyitottam, és lenéztem a lapokra, az írás olvasható és értelmes mondatokat alkotott. Kétségbeesetten próbáltam gyorsan elolvasni, aztán.. Felriadtam. Ahányszor visszaaludtam, ez az álom jött elő, de az ébredés mindig ugyanabban a pillanatban érkezett. Egyszer sem tudtam értelmezni a látott betűket, mert csak elémvillantak. Az agyam mintha a fára összpontosított volna. Minden egyes szeglete belevésődött az elmémbe.

Amikor kikeltem az ágyból, úgy gondoltam senki sincs ébren. Legalábbis reméltem. A tegnapi történtek óta nem találkoztam apámmal. Szerintem nem gondolt rá, hogy közöm lehet Rose halálához, de azért féltem vele szembenézni. Bűntudatot éreztem. De ő sem nagyon törte magát, hogy lásson...   miért is akarna együtt lenni velem? Fel sem köszöntött. Kedves apuka, mint mindig...  Ennyire számítottam tőle.Régebben rosszabbul esett volna, de mostanra már megtanultam, hogy apámat nem foglalkoztatja, hogy mit érzek. Sosem mélyült velem beszélgetésbe, mióta anyukám meghalt. A gyászra fogtam, de ez már rég nem az. Talán velem lehet a baj, talán megbántottam. Nem tudom. Elmúltak azok az idők, mikor próbáltam ezekre rájönni. Beletörődtem.

Halkan lementem a lépcsőn. Szerencsére mindenki aludt még. Gyorsan megreggeliztem, felöltöztem a kedvenc fehér, csipkézett, abroncs nélküli ruhámba, majd elindultam az álmomban látott helyszínre, ami természetesen az erdőben volt található. Valószínűleg akkor is oda mentem volna először, ha nem látom álmomban, de ez mellékes.

Szokásos útvonalon mentem, a patak mentén.Óvatosan lépkedtem a kavicsok között, nehogy megcsússzak.  Elindultam befelé az erdőbe a kis ösvényen keresztül, hogy megtaláljam a Tölgyet. Körbe néztem. Mélyen az erdőben, egyedül, furcsa állathangokkal körülvéve. Idilli... Sóhajtva haladtam és teljesen az elmémre hagyatkoztam. Rengetek Tölgy, de egyik sem az amit keresek. Szinte már lejártam a lábam, amikor neki mentem valaminek. Ami az előbb határozottan nem volt ott. Ennyire vaksi lennék?
Most pedig előttem magasodott, terebélyes lombozatot viselve. Az volt az. Megtaláltam! Vagy...inkább ő talált meg engem. Érdekes...

Leültem a fa alá, majd elővettem a könyvet, amit egy fehér kendőbe csomagoltam. Kinyitottam, és visszatartott lélegzettel lenéztem a papírlapokra. Az írás még mindig értelmetlen volt. Összeráncolt szemöldökkel nekidőltem a fának és csak keresgéltem a fejemben, hogy mit csinálhattam még álmomban, amitől értelmes lehetett az írás.Fázni kezdtem, ezért egy kicsit magamhoz szorítottam a naplót. Ujjaimmal erősen markoltam a borítót. A szél eszméletlenül fújt, én pedig úgy éreztem, hogy tele vagyok energiával. Mintha a fa magához szorított volna...

Becsuktam a szemem és koncentráltam. Mintha éreztem volna a fa energiáját, a saját testemben. Leírhatatlan érzés. Áramlott az ereimben, mintha egyek lennénk.

 Hosszú percekig csak átadtam magam ennek az érzésnek, aztán mintha elvágták volna, a szél elcsendesült és vele együtt az energiám is lecsökkent. Nem tudtam mi történt, de valami azt súgta, sikerült. Amikor kinyitottam a naplót...Az írás teljesen olvasható lett. Nem értettem mi történt. Mély levegőt vettem és belevágtam az olvasásba:

Drága Camilla, 

Tudnod kell, hogy a világon mindennél jobban szeretlek. Én is voltam fiatal, követtem el hibákat. Tudom, hogy haragudni fogsz rám, hogy így, és most tudod meg, de akit egész életedben apádnak tudtál, nem az. Legalábbis nem vérszerinti. Most azt hiheted, elárultalak, de csak azt akartam, hogy békés életed lehessen. Josephin nem édes testvéred, Robert viszont igen. Ídővel ezt is elmagyarázom. Van még egy féltestvéred.

Vérszerinti apád vérvonalát örökölted meg, ami egy csodálatos, ám felelősséggel járó képesség. Kiskorotok óta figyeltelek téged és Robertet, hogy melyikőtöké lesz a vérvonal. Mikor 7 éves voltál, bebizonyosodott számomra, hogy te vagy az, mert mikor a nagynénéd temetésén az ölemben ülve sírtál, egyre csak mondogattad, hogy csak alszik és fel fog ébredni. Lehetetlen volt, de a gyászgyertyák kialudtak, a koporsó pedig kinyílt. A nénikéd felébredt, mintha tényleg  csak aludt volna...Akkor mindenki megdöbbent, és nem tudtunk magyarázatot adni erre a rejtélyre. Egyszerűen nevetséges volt, hogy mennyire lehetetlen, de mégis megtörtént. Mert te hittél benne és ezt akartad. Attól a naptól kezdve minden világos volt.

Te örökölted a vérvonalat.

Boszorkány vagy. Légy büszke a képességeidre.

Nem kell félned, mert könnyen titokban tudod ezt tartani, ha elsajátítod a varázslatokat, amiket részletesen leírtam. "

Könnybe lábadt a szemem. Csak arra tudtam gondolni, hogy hazudott. Mindenkinek. Robnak, Josephinnek, de leginkább apánknak. Vajon ő tudta? Életemben először éreztem együttérzést apám felé.

Sírtam. Földhöz vágtam a könyvet és csak ültem ott, mint egy kisgyerek, akinek a kedvenc játéka épp lezuhan egy szakadékba... Így is éreztem magam, csak éppen én voltam az a játék...
 Erre legkevésbé sem számítottam.

A szüleim sokat veszekedtek anyám halála előtt, de a vitájuk okát egyszer sem hallottam. Sajnáltam apámat, de anyámra nem tudtam haragudni. Mindig nagyon megfontolt döntéseket hozott, tehát okkal tette amit tett. Robertre gondoltam és Josephinre. Vajon ők tudják? Apám tudja mindezt?

 Így ültem a fa alatt és vártam, hogy valaki ébresszen fel, mert ez biztos csak egy rémálom... Összeszedtem a naplót a földről. A tudat gyomorszájon vágott: 

Boszorkány vagyok!

Még csak mesékben hallottam róluk, de sosem gondoltam volna , hogy én is az lehetek. Egyáltalán azt sem gondoltam volna, hogy léteznek... Vegyes érzések kavarogtak bennem ezzel kapcsolatban. Csodálatos adottság, de ha nem vigyázok, könnyen átokká válhat...

Gyakorolnom is kell majd, hogy senki se jöjjön erre rá. Kissé lesokkolt ez a hír. Le kellett nyugodjak, hogy épp ésszel tudjam mindezt felfogni.. Ziháltam és nagyon kimerültnek éreztem magam. Forogni kezdett velem a világ, majd minden elsötétült körülöttem..

   ~~~

Hirtelen vizet éreztem a homlokomon. Kinyitottam a szemem, de a hely amit láttam, cseppet sem volt ismerős. Levettem a vizes kendőt a fejemről, amit nem tudom ki tett oda, majd lassan, nagyon lassan kimásztam az ágyból amiben feküdtem.  Lábujjhegyen kisettenkedtem a pici, barátságosan berendezett szobából, majd gyorsan magamra néztem. Huhh. Volt rajtam ruha. De hol vagyok? És ki hozott ide?

- Khmm.

Úristen!!!! Miért kell ijesztgetni? Épp kiosonok és itt köhécsel... Állj! Ki köhécsel? Nem tűnt agresszív köhögésnek, mint amikor figyelmeztetnek valamire. Inkább szórakozottnak. Remélem az utóbbi fog beigazolódni. Azért egy pillanatra megállt bennem az ütő. Egy elég hosszú pillanatra... Földbe gyökerezett a lábam és nem mertem szembenézni a " személlyel" , aki mögöttem állt. És mi van, ha nem is ember? Te jó ég! Azok után, hogy boszorkányok is léteznek, nincs kizárva semmi.
 Akinek ilyen édes háza van, az nem lehet gyilkos! Nyugi Camill. Csak nyugi.

- Ne félj, nem bántalak. Csak láttam, hogy egy fa alatt fekszel és a lila foltjaidból arra következtettem , hogy megsérültél.- Lenéztem csupasz lábaimra, és nem emlékeztem, hogy ennyi lila folt lett volna rajta. Egyre sem emlékeztem, pedig ott voltak. És a kezemen is. És kissé sajgott mindenem...
A hangjából ítélve a "megmentőm" kevésbé volt félemetes.

- Idehoztalak és már vagy 2 órája aludtál. Nem kell félned, többnyire nem eszem ilyen csinos lányokat.- Hallottam a szórakozott hangnemét, ami mégis

kedves, lágy volt. Majdnem férfias, de még nem annyira. Még mindig féltem, de próbáltam erőt venni magamon, hogy megforduljak. Csak ne egy troll legyen egy ilyen cuki hanggal... Összeszedtem minden bátorságom , és lassan, tétován megfordultam. Elém tárult az édes hang gazdája, és minden félelmem elillant.


..................................................................................................................................................................