Tábortűz
Hugo
A kötél nyomai még mindig égették a bőrömet. Az agyam nem fogta fel, hogy szabad vagyok. Mind szabadok vagyunk.
Néztem az előttem sétáló lányt. Hosszú, barna haját fújta a szél. Arra a pillanatra gondoltam, amikor egymásra néztünk. Ő is azt érezhette, amit én. Ismerjük egymást. A szeme, szája...mindene olyan ismerős. Miután átmentünk a tisztáson, beértünk egy erdőbe. Félelmetes, szinte fekete fák tornyosultak felénk. Egy fiú ment legelöl, mögötte Sophie, Juan és Miguel. Senki sem beszélt, mert túlságosan le voltunk sokkolva.
Vajon hova megyünk? De ami a legfontosabb, mi okuk volt megmenteni minket? Most esett csak le, hogy szinte a halál torkából menekültünk meg. Szabadok vagyunk. Szabadok. Megtorpantam, ahogy el jutott a tudatomig.
- Juan?!- Barátom értetlenül és élettelen arccal fordult hátra. A többiek is megálltak.
- Szabadok.- Ennyi jött ki a torkomon, olyan halkan, hogy szinte elhalt. Juan fáradtan fürkészett.
- Mi?- Elsétáltam a lány mellett, majd megálltam Juannal szemben, kezeimet a vállára tettem.
- Szabadok vagyunk.- Két szó, ami számunkra többet jelentett mindennél. Leesett neki, mert a másik pillanatban könnyes szemmel, nevetve szórított magához.
- Szabadok, szabadok!- Öröm könnyek folytak mindkettőnk szeméből. Leírhatatlan érzés ennyi év szenvedés, munka és könyörtelenség után újra a magad ura lenni. Sophie törékeny kezét éreztem a vállamon. Felnéztem és beengedtem az ölelésünkbe, Miguellel együtt.
A hosszas ölelésünk után, mindenki kicsit megnyugodott, oldódott a feszült hangulat. Juan visszanyerte sziporkáját.
- Te Camill vagy, igaz?- Az előttem sétáló lány mellett folytatta az utat.
- Igen. Te pedig...- A mosolya kicsit elbizonytalanodott, ahogy gondolkozott. Közbe akartam szólni, de nem jött ki hang a torkomon.
- A nevem Juan. Dögösnek jellemezném magam, ami természetes. Gondolom már észre vetted, de még Hugo barátomnak is bejövök.- És rám kacsintott. Kész, vége, Juant tuti megverem. Camilla rámnézett, próbálta leplezni, de látam, hogy vigyorog.
- Ha így folytatod senkinek nem fogsz bejönni, mert átrendezem a képed, szépfiú!- Én is kacsintottam, egy mosoly kíséretében. Camilla elnevette magát, Juan szeme szikrákat szórt.
- Juan?! Ne tedd az agyad, gyere, segíts nekem.- Ez Sophie. Amikor Juan másnak udvarol, féltékeny. Úgy látszik nála ez így működik. Szegény barátomnak kellene már egy kedves barátnő, aki nem játszik vele. Csak ne Camilla legyen az.
- Én vagyok a vak, vagy itt tényleg nincs semmi?- Juannak igaza volt, én sem láttam semmit, amiből tudtam volna, hogy megérkeztünk. Camilla elmosolyodott.
- Nézzetek fel!- Értetlenül felemeltük a fejünket, majd elállt a lélegzetünk. Egy ház, a fa tetején. Egy vékony lépcsőt pillantottunk meg,aminek a legtetején egy lány állt. Fekete lány. Rabszolga, mint mi.
- Tristan! Kiket hoztatok?- A hangja aranyos volt, elidőzőtt rajtunk a tekintete, majd megvárta, hogy felérjünk.Beléptünk a tágas házikóba, ami lentről kissebbnek tűnt. Azt hittem leszakad ennyi ember alatt, de nem.
- Üdv, Alicia vagyok.- Kinyújtotta a kezèt, amit elfogadtam.
- Hugo.- Sima volt a keze és apró, az enyémhez képest. Juanhoz fordult, aki egy kissé nyíltan bámulta Aliciát. Oldalba böktem barátomat.
- Juan, szerintem kifolyt a nyálad.- Camilla felnevetett, Alicia pedig zavarában tördelte az ujjait.
- Ja, Juan vagyok, így simán, Juan.- Te jó ég...
Miután mindenki tudta mindenkinek a nevét, Camilla félrehívta Aliciát, a fiúk pedig elmentek tűzi fáért. Alicia semleges arccal állt Camilla előtt, aki beszélt hozzá. Miután abbahagyta, elmosolyodtak, majd megölelték egymást. Camilla alacsonyabb volt, s alakja törékenyebb mint Aliciának.
- Hugo! Velünk hozatod a fát? Bámulod a lányokat, mi?- Miguel lényegretörő, mint általában. A lányok meg sem hallották, beszélgettek tovább. Kivettem Miguel kezéből a fát, és a kövekből kirakott körbe tettem. Megérkeztek a többiek is, Sophie Tristan- en lógott. Alicia és Camilla segítettek a nekik száraz levelet gyűjteni, én pedig engedélyt kaptam egy gyors mosakodásra. Felmentem a kisházba, minden ruhámat el akartam égetni. Csak azok emlékeztettek a rabszolgaságra. A fehét felsőmet a földre dobtam, mikor kattant a kilincs. Camilla lépett be, aki kicsit megijedt tőlem.
- Úristen! Ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy! Jaj, bocsánat.- Szórakoztatónak találtam, ahogy az arcába szökik a vér, szeme pedig megakad a felsőtestemen.
- Semmi baj. Én kérek bocsánatot, csak...- Nem tudtam, hogy mit mondjak, ő sem tudta, lehetett volna meghittebb?
Hirtelen Sophia lépett be. Ki gondolta volna, hogy valaki még jön... Félmeztelen vagyok, Camill olyan vörös mint egy rák.
- Camilla...uu. Megzavartam valamit?- Sophie színlelt zavarában szájához kapta a kezét. Megforgattam a szemem, Camill pedig még vörösebb lett.
- Nem zavartál meg semmit, csan ezt akartam odaadni.- Lehajoltam a pólómért és Sophie- hoz vágtam.
- Égesd el.
- Örömmel!- Gúnyos mosollyal kiment, magunkra hagyva minket.
- Ha jól látom, Sophie nem a szíved csücske.- A lány végre visszanyerte az eredeti színét. Már épp indult volna kifelé, amikor megragadtam a kezét.
- Még meg sem köszöntem, amit értünk tettél.- Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, hosszú szempillái aranyosan megrebegtek, ahogy felnézett rám.
- Nem kell megköszönnöd.- Még mindig a szemembe nézett, az arca egyre jobban közelített az enyémhez. Meg akartam csókolni
- Ne. Ne haragudj, de nem tehetem.- kiszabadította magát az ujjaim alól, és sebes léptekkel eltűnt a fal mögött.
Nem is értem mi ütött belém, hogy csak úgy meg akartam csókolni.
Amikor lementem, már égett a tűz. Besötétedett, s a szikrácskák táncot jártak az ég felé. Leültem Juan mellé egy fatönkre.
- Alicia, nem akarok tolakodó lenni, de egykor te is rabszolga voltál, igaz?- Barátom szégyenlősen piszkálta a haját, úgy nézett a barna bőrű lányra, aki nem vette tolakodásnak ezt a kérdést.
- Igen, így igaz. Tristan és az apukája segítségével sikerült megszöknöm öt évvel ezelőtt. Azóta itt élek, Tristan pedig olyan, mintha a bátyám lenne. Igazán gondoskodó.
- Gondoskodnék én rólad...- Juan barátom ezt tette hozzá, de úgy mondta, hogy csak én hallhassam. Oldalba vágtam, mire felszisszent.
- Alicia, néha azért te gondoskodsz rólam...- Tristan arca ragyogott, ahogy Aliciára nézett, de csupán a testvári szeretettől.
- És veled mi a helyzet Hugo?- Alicia kedvesen rám mosolygott, én pedig monotonon nekikezdtem a történetemnek.
- Én nem tudom, hány éves lehettem, amikor elhurcoltak. Csak azt tudom, hogy féltem. A szemem láttára végeztek a családommal, az addigi életemmel. Rabszolgaként nőttem fel. Életem legnagyobb részében másoknak dolgoztam. Nem emlékszem rá, hogy milyen szabadnak lenni. A remény élt bennem, de nem hittem, hogy valaha kijutunk... Aztán a legreménytelenebb pillanatban, mégis sikerült...- Camillra néztem, aki egész végig csendben ült. Felemelte a tekintetét, ami egy pillanatra találkozott az enyémmel.
-... Szabadok vagyunk. Minden eddigi szenvedés, amit azok az átkozottak okoztak, a múlté. Mind a múlté.- Nem akartam misét tartani, de úgylátszik megértették, mire is gondolok. Csöndben ültünk, elgondolkodva. Még Juan is, pedig megkérdőjelezném, hogy ő tud-e olyat.
Pár perc elteltével Sophie is elmesélte a történetét, miszerint az anyukáját terhesen ölték meg, míg az apja dolgozott. Két testvérével együtt vitték el, akiktől elszakították. Mély utálat fogott el. Milyen emberek ezek? Az ilyen nem ember. Egy várandós nő megölése semmi a többihez képest, amire a rabszolgatartók képesek.
A kezem ökölbe szorult, a tüzet bámultam.
- Rólad még semmit sem hallottunk, Camill.- Miguel hangjára felnéztem, engem is érdekelt Camilla élete, jobban mint szerettem volna. A lány félénken felnézett, arca fájdalmas volt.
- Gazdag, nemesi családba születtem, ami a lehető legrosszabb dolog. A pénz nem megoldás semmire. Az édesanyám két éve halt meg. Őt szerettem a világon mindennél jobban...- Elcsuklott a hangja, s egy könnycsepp buggyant ki a szeméből. Bár nem ismertem őt, borzalmas volt sírni látni.
-... az apámmal sosem jöttem ki jól. Úgy érzem, nem szeret. Szinte gyűlöletet látok a szemében, amikor rám néz. Sosem foglalkozott igazán velünk, mindig a telepen volt.- Utolsó mondatára felkaptam a fejem.
- Milyen telep?- Megrezzent a hangos mondatomra, majd fájdalmasan tette hozzá:
- Rabszolga. Apámé a városi rabszolga telep.- Ennyi kellet. Kész. És én még azt hittem, hogy szenved? Rossz az élete? D. A legundorítóbb ember a világon, az apja. Ő akart kivégezni minket. Erre ment ki a játék. Nyílván közre játszik az apjának, hogy azt higyjük, ő a nagy megmentő, aztán visszavitessen minket, hogy a lehető legbrutálisabb halált kapjuk. Hogy is hihettem el, hogy szabadok lehetünk? Hogy lehettem ekkora szerencsétlen...
- Már mindent értek. Ez volt a terved, ugye? Mikor viszel vissza minket, ha?- Kikeltem magamból. Az eddigi eggyütt érzésem helyét düh vette át. Sírni lett volna kedvem, de csak zihálni tudtam, s felpattantam. Camilla elé álltam, szemébe néztem, megvetően.
- Nem vagy több, csak egy elkényesztetett áruló, akinek fogalma sincs a valódi szenvedésről. Mindent megkaptál az életedben, amit kértél, míg apád családokat rombolt szét! Életemben nem gyűlöltem ennyire senkit... Csak, hogy tudd, a tervetek nem fog összejönni! - Szinte üvöltöttem mérgemben, arra számítva, hogy Camilla semmit sem tud mondani. Helyette felállt, bár kissebb volt mint én, szeme centikre volt az enyémtől.
- Neked fogalmad sincs semmiről! Nem ismered az életemet! Apám tényleg egy szörnyeteg! Ugyanúgy gondolok rá, mint te. Ne merészelj endem árulónak nevezni, mikor gyakorlatilag én mentettem meg az életed! - Kiabált velem, végig a szemembe nézve. Mérges volt, akárcsak én. A többiek döbbenten hallgattak.
- Erre megy ki a játék? Megmentesz, elhiteted, hogy velünk vagy, hogy aztán te magad adhass át apád embereinek? Átlátok rajtad. Apád jutalmat ídért, ugye?Csak egy ármány dög vagy! Semmi több!- Nem vártam meg, míg válaszolna, Juan felé fordultam.
- Jöttök? Nem várom meg míg a terve sikerülne.- Sokkos arcok néztek rám.
- Szóval így állunk. Maradjatok csak, de én megmondtam.- Megvető pillantást vetettem mindenkire. Camilla hátat fordított nekem, én pedig fapofával indultam neki az erdőnek.
- Hugo?! Hová mész? Ne csináld ezt! Nincs igazad!- Alicia futott utánam. Egy pillanatra megálltam.
- Szerintem te is jobban teszed, ha távol tartod magad tőle, mielőtt téged is visszajuttat a rabszolgaságba.- Alicia arca megkeményedett.
- Sosem tenne ilyet! Te nem ismered az életét! Egyikünk sem ismeri! Még a saját testvére sem! Még csak most ismerkednek, de tudjuk, hogy nem bántana senkit.- Hirtelen elhallgatott, mint aki többet mondott a kelleténél. Összezavart, mert nem értettem a lényeget.
- Mindenesetre, én megmondtam.- Hátat fordítottam Aliciának, a sűrű sötétség felé véve az irányt.
...................................................................................................................................................................
Néztem az előttem sétáló lányt. Hosszú, barna haját fújta a szél. Arra a pillanatra gondoltam, amikor egymásra néztünk. Ő is azt érezhette, amit én. Ismerjük egymást. A szeme, szája...mindene olyan ismerős. Miután átmentünk a tisztáson, beértünk egy erdőbe. Félelmetes, szinte fekete fák tornyosultak felénk. Egy fiú ment legelöl, mögötte Sophie, Juan és Miguel. Senki sem beszélt, mert túlságosan le voltunk sokkolva.
Vajon hova megyünk? De ami a legfontosabb, mi okuk volt megmenteni minket? Most esett csak le, hogy szinte a halál torkából menekültünk meg. Szabadok vagyunk. Szabadok. Megtorpantam, ahogy el jutott a tudatomig.
- Juan?!- Barátom értetlenül és élettelen arccal fordult hátra. A többiek is megálltak.
- Szabadok.- Ennyi jött ki a torkomon, olyan halkan, hogy szinte elhalt. Juan fáradtan fürkészett.
- Mi?- Elsétáltam a lány mellett, majd megálltam Juannal szemben, kezeimet a vállára tettem.
- Szabadok vagyunk.- Két szó, ami számunkra többet jelentett mindennél. Leesett neki, mert a másik pillanatban könnyes szemmel, nevetve szórított magához.
- Szabadok, szabadok!- Öröm könnyek folytak mindkettőnk szeméből. Leírhatatlan érzés ennyi év szenvedés, munka és könyörtelenség után újra a magad ura lenni. Sophie törékeny kezét éreztem a vállamon. Felnéztem és beengedtem az ölelésünkbe, Miguellel együtt.
A hosszas ölelésünk után, mindenki kicsit megnyugodott, oldódott a feszült hangulat. Juan visszanyerte sziporkáját.
- Te Camill vagy, igaz?- Az előttem sétáló lány mellett folytatta az utat.
- Igen. Te pedig...- A mosolya kicsit elbizonytalanodott, ahogy gondolkozott. Közbe akartam szólni, de nem jött ki hang a torkomon.
- A nevem Juan. Dögösnek jellemezném magam, ami természetes. Gondolom már észre vetted, de még Hugo barátomnak is bejövök.- És rám kacsintott. Kész, vége, Juant tuti megverem. Camilla rámnézett, próbálta leplezni, de látam, hogy vigyorog.
- Ha így folytatod senkinek nem fogsz bejönni, mert átrendezem a képed, szépfiú!- Én is kacsintottam, egy mosoly kíséretében. Camilla elnevette magát, Juan szeme szikrákat szórt.
- Juan?! Ne tedd az agyad, gyere, segíts nekem.- Ez Sophie. Amikor Juan másnak udvarol, féltékeny. Úgy látszik nála ez így működik. Szegény barátomnak kellene már egy kedves barátnő, aki nem játszik vele. Csak ne Camilla legyen az.
- Én vagyok a vak, vagy itt tényleg nincs semmi?- Juannak igaza volt, én sem láttam semmit, amiből tudtam volna, hogy megérkeztünk. Camilla elmosolyodott.
- Nézzetek fel!- Értetlenül felemeltük a fejünket, majd elállt a lélegzetünk. Egy ház, a fa tetején. Egy vékony lépcsőt pillantottunk meg,aminek a legtetején egy lány állt. Fekete lány. Rabszolga, mint mi.
- Tristan! Kiket hoztatok?- A hangja aranyos volt, elidőzőtt rajtunk a tekintete, majd megvárta, hogy felérjünk.Beléptünk a tágas házikóba, ami lentről kissebbnek tűnt. Azt hittem leszakad ennyi ember alatt, de nem.
- Üdv, Alicia vagyok.- Kinyújtotta a kezèt, amit elfogadtam.
- Hugo.- Sima volt a keze és apró, az enyémhez képest. Juanhoz fordult, aki egy kissé nyíltan bámulta Aliciát. Oldalba böktem barátomat.
- Juan, szerintem kifolyt a nyálad.- Camilla felnevetett, Alicia pedig zavarában tördelte az ujjait.
- Ja, Juan vagyok, így simán, Juan.- Te jó ég...
Miután mindenki tudta mindenkinek a nevét, Camilla félrehívta Aliciát, a fiúk pedig elmentek tűzi fáért. Alicia semleges arccal állt Camilla előtt, aki beszélt hozzá. Miután abbahagyta, elmosolyodtak, majd megölelték egymást. Camilla alacsonyabb volt, s alakja törékenyebb mint Aliciának.
- Hugo! Velünk hozatod a fát? Bámulod a lányokat, mi?- Miguel lényegretörő, mint általában. A lányok meg sem hallották, beszélgettek tovább. Kivettem Miguel kezéből a fát, és a kövekből kirakott körbe tettem. Megérkeztek a többiek is, Sophie Tristan- en lógott. Alicia és Camilla segítettek a nekik száraz levelet gyűjteni, én pedig engedélyt kaptam egy gyors mosakodásra. Felmentem a kisházba, minden ruhámat el akartam égetni. Csak azok emlékeztettek a rabszolgaságra. A fehét felsőmet a földre dobtam, mikor kattant a kilincs. Camilla lépett be, aki kicsit megijedt tőlem.
- Úristen! Ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagy! Jaj, bocsánat.- Szórakoztatónak találtam, ahogy az arcába szökik a vér, szeme pedig megakad a felsőtestemen.
- Semmi baj. Én kérek bocsánatot, csak...- Nem tudtam, hogy mit mondjak, ő sem tudta, lehetett volna meghittebb?
Hirtelen Sophia lépett be. Ki gondolta volna, hogy valaki még jön... Félmeztelen vagyok, Camill olyan vörös mint egy rák.
- Camilla...uu. Megzavartam valamit?- Sophie színlelt zavarában szájához kapta a kezét. Megforgattam a szemem, Camill pedig még vörösebb lett.
- Nem zavartál meg semmit, csan ezt akartam odaadni.- Lehajoltam a pólómért és Sophie- hoz vágtam.
- Égesd el.
- Örömmel!- Gúnyos mosollyal kiment, magunkra hagyva minket.
- Ha jól látom, Sophie nem a szíved csücske.- A lány végre visszanyerte az eredeti színét. Már épp indult volna kifelé, amikor megragadtam a kezét.
- Még meg sem köszöntem, amit értünk tettél.- Egy fejjel alacsonyabb volt nálam, hosszú szempillái aranyosan megrebegtek, ahogy felnézett rám.
- Nem kell megköszönnöd.- Még mindig a szemembe nézett, az arca egyre jobban közelített az enyémhez. Meg akartam csókolni
- Ne. Ne haragudj, de nem tehetem.- kiszabadította magát az ujjaim alól, és sebes léptekkel eltűnt a fal mögött.
Nem is értem mi ütött belém, hogy csak úgy meg akartam csókolni.
Amikor lementem, már égett a tűz. Besötétedett, s a szikrácskák táncot jártak az ég felé. Leültem Juan mellé egy fatönkre.
- Alicia, nem akarok tolakodó lenni, de egykor te is rabszolga voltál, igaz?- Barátom szégyenlősen piszkálta a haját, úgy nézett a barna bőrű lányra, aki nem vette tolakodásnak ezt a kérdést.
- Igen, így igaz. Tristan és az apukája segítségével sikerült megszöknöm öt évvel ezelőtt. Azóta itt élek, Tristan pedig olyan, mintha a bátyám lenne. Igazán gondoskodó.
- Gondoskodnék én rólad...- Juan barátom ezt tette hozzá, de úgy mondta, hogy csak én hallhassam. Oldalba vágtam, mire felszisszent.
- Alicia, néha azért te gondoskodsz rólam...- Tristan arca ragyogott, ahogy Aliciára nézett, de csupán a testvári szeretettől.
- És veled mi a helyzet Hugo?- Alicia kedvesen rám mosolygott, én pedig monotonon nekikezdtem a történetemnek.
- Én nem tudom, hány éves lehettem, amikor elhurcoltak. Csak azt tudom, hogy féltem. A szemem láttára végeztek a családommal, az addigi életemmel. Rabszolgaként nőttem fel. Életem legnagyobb részében másoknak dolgoztam. Nem emlékszem rá, hogy milyen szabadnak lenni. A remény élt bennem, de nem hittem, hogy valaha kijutunk... Aztán a legreménytelenebb pillanatban, mégis sikerült...- Camillra néztem, aki egész végig csendben ült. Felemelte a tekintetét, ami egy pillanatra találkozott az enyémmel.
-... Szabadok vagyunk. Minden eddigi szenvedés, amit azok az átkozottak okoztak, a múlté. Mind a múlté.- Nem akartam misét tartani, de úgylátszik megértették, mire is gondolok. Csöndben ültünk, elgondolkodva. Még Juan is, pedig megkérdőjelezném, hogy ő tud-e olyat.
Pár perc elteltével Sophie is elmesélte a történetét, miszerint az anyukáját terhesen ölték meg, míg az apja dolgozott. Két testvérével együtt vitték el, akiktől elszakították. Mély utálat fogott el. Milyen emberek ezek? Az ilyen nem ember. Egy várandós nő megölése semmi a többihez képest, amire a rabszolgatartók képesek.
A kezem ökölbe szorult, a tüzet bámultam.
- Rólad még semmit sem hallottunk, Camill.- Miguel hangjára felnéztem, engem is érdekelt Camilla élete, jobban mint szerettem volna. A lány félénken felnézett, arca fájdalmas volt.
- Gazdag, nemesi családba születtem, ami a lehető legrosszabb dolog. A pénz nem megoldás semmire. Az édesanyám két éve halt meg. Őt szerettem a világon mindennél jobban...- Elcsuklott a hangja, s egy könnycsepp buggyant ki a szeméből. Bár nem ismertem őt, borzalmas volt sírni látni.
-... az apámmal sosem jöttem ki jól. Úgy érzem, nem szeret. Szinte gyűlöletet látok a szemében, amikor rám néz. Sosem foglalkozott igazán velünk, mindig a telepen volt.- Utolsó mondatára felkaptam a fejem.
- Milyen telep?- Megrezzent a hangos mondatomra, majd fájdalmasan tette hozzá:
- Rabszolga. Apámé a városi rabszolga telep.- Ennyi kellet. Kész. És én még azt hittem, hogy szenved? Rossz az élete? D. A legundorítóbb ember a világon, az apja. Ő akart kivégezni minket. Erre ment ki a játék. Nyílván közre játszik az apjának, hogy azt higyjük, ő a nagy megmentő, aztán visszavitessen minket, hogy a lehető legbrutálisabb halált kapjuk. Hogy is hihettem el, hogy szabadok lehetünk? Hogy lehettem ekkora szerencsétlen...
- Már mindent értek. Ez volt a terved, ugye? Mikor viszel vissza minket, ha?- Kikeltem magamból. Az eddigi eggyütt érzésem helyét düh vette át. Sírni lett volna kedvem, de csak zihálni tudtam, s felpattantam. Camilla elé álltam, szemébe néztem, megvetően.
- Nem vagy több, csak egy elkényesztetett áruló, akinek fogalma sincs a valódi szenvedésről. Mindent megkaptál az életedben, amit kértél, míg apád családokat rombolt szét! Életemben nem gyűlöltem ennyire senkit... Csak, hogy tudd, a tervetek nem fog összejönni! - Szinte üvöltöttem mérgemben, arra számítva, hogy Camilla semmit sem tud mondani. Helyette felállt, bár kissebb volt mint én, szeme centikre volt az enyémtől.
- Neked fogalmad sincs semmiről! Nem ismered az életemet! Apám tényleg egy szörnyeteg! Ugyanúgy gondolok rá, mint te. Ne merészelj endem árulónak nevezni, mikor gyakorlatilag én mentettem meg az életed! - Kiabált velem, végig a szemembe nézve. Mérges volt, akárcsak én. A többiek döbbenten hallgattak.
- Erre megy ki a játék? Megmentesz, elhiteted, hogy velünk vagy, hogy aztán te magad adhass át apád embereinek? Átlátok rajtad. Apád jutalmat ídért, ugye?Csak egy ármány dög vagy! Semmi több!- Nem vártam meg, míg válaszolna, Juan felé fordultam.
- Jöttök? Nem várom meg míg a terve sikerülne.- Sokkos arcok néztek rám.
- Szóval így állunk. Maradjatok csak, de én megmondtam.- Megvető pillantást vetettem mindenkire. Camilla hátat fordított nekem, én pedig fapofával indultam neki az erdőnek.
- Hugo?! Hová mész? Ne csináld ezt! Nincs igazad!- Alicia futott utánam. Egy pillanatra megálltam.
- Szerintem te is jobban teszed, ha távol tartod magad tőle, mielőtt téged is visszajuttat a rabszolgaságba.- Alicia arca megkeményedett.
- Sosem tenne ilyet! Te nem ismered az életét! Egyikünk sem ismeri! Még a saját testvére sem! Még csak most ismerkednek, de tudjuk, hogy nem bántana senkit.- Hirtelen elhallgatott, mint aki többet mondott a kelleténél. Összezavart, mert nem értettem a lényeget.
- Mindenesetre, én megmondtam.- Hátat fordítottam Aliciának, a sűrű sötétség felé véve az irányt.
...................................................................................................................................................................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése