A halál szele
1. fejezet
1. fejezet
Hugo
A szívem a torkomban dobogott, ahogy a léptek egyre közelebbről hallatszódtak. Erősen a falnak szorítottam felsőtestemet. Hirtelen csend lett, s egy vékony, ismerős hang szólalt meg, alig hallhatóan.
- Juan? Itt vannak a kulcsok. Sietnünk kell.- Sophie hangja megkönnyebbülést hozott. Leengedtem megfeszült vállaim, majd lassan a cella ajtajához másztam.
- Egy csodálatos hölgy, bátor és még a sötétben is észbontóan néz ki.- Megforgattam a szemem, mert nem igaz, hogy Juan ennyire naiv. Sophie nem szereti őt, csak irányítja mint egy bábút. Sosem kedveltem igazán a lányt, talán pont e miatt.
- Kívülről lehet, hogy szép... Sietnünk kellene. Nemsokára felkel a nap.- Juan visszafojtott nevető hangot adott ki magából a megjegyzésemre, Sophie arca pedig mintha eltorzult volna. Szánakozó pillantást vetettem rá, s széttártam a kezeimet, jelezve, hogy őszinte vagyok, nem pedig kedves. A kettő együtt sosem jön össze...
- Ideadnád a kulcsokat?- kedvesen rávigyorogtam, ő pedig fintorogva a kezembe ejtette a szabadságomat. Talán nem kellett volna megbántanom, végtére is ő hozott ki minket a négy fal közül... Majd egyszer meghálálom, ha leszállt a legjobb barátom érzéseiről.
A zár apró kattanással nyílt ki, ahogy elfordítottam benne a kulcsot.Nagyot sóhajtottam, majd kiléptem az ajtón. Nem álmodtam, tényleg ki tudtam menni. Ez volt a szabadságunk első, egyben legkönnyebb lépése. Nem tudom, hogy Sophie , hogy jutott ki, és terelte el az őrök figyelmét, de ügyes volt, annyi biztos. Juan cellájához fordultam, ahol barátom már nagyon türelmetlenül várta, hogy kiszabadítsam.
- Hugo, kinyitnád nekem is?
- Ja, hogy te is ki szeretnél jönni?- Játékosan rávigyorogtam, s meglengettem előtte a kulcscsomót.
- Ne szórakozz már! Nincs sok időnk.- Teljesen kétségbe volt esve, de nekem most gonoszkodni volt kedvem.
- Megèri ez nekem? Magamra szabadítsak egy hősszerelmest?- Megjátszott gondolkodással vakargattam az állam, míg hirtelen kivették a kulcsot a kezemből
- Nincs időnk a marhaságokra! Ne most éld ki magad!- Úgy látszik Sophie tényleg berágott rám. Nyors mozdulatokkal nyitotta ki a cellát, barátom pedig üdvözlés képpen beleütött a vállamba.
- Nem voltál vicces...- Elhaladt előttem, csakúgy mint Sophie, aki merő "véletlenségből" széttaposta a lábam.
Miután a "párocska" kellően megsanyargatott, elindultunk a sötét épület folyosóján. Én mentem leghátul, Juan vezetett minket Miguel cellájához. A folyosó minkét oldalán rabszolák aludtak, elszigetelve egymástól. Halk szuszogás lepte el a környezetet, nekem pedig majd megszakadt a szívem. Miért ilyen velünk a sors? Miért nem tudunk mindenkit szabaddá tenni?
Akaratlanul is megtorpantam, és a lábaim összecsuklottak. Térdre estem, mert úgy éreztem, hogy az idegeim felmondták a szolgálatot. Túl sokat szenvedtünk. Mikor lesz vége?
- Hugo? Mi a baj? Kelj fel! Nem maradhatunk itt! Nincs időnk. Kérlek ne most add fel. Minden rendben lesz csak állj fel.- Juan segített felállni , de testem nem hagyta abba a remegést. Zihálva vettem a levegőt. A halálfélelem úgy hatolt belém, mint egy nyílvessző. Ismét összerogytam, magammal rántva Juant is.
- Kérlek, ne add fel. Nyugodj meg, emlékszel mit ígértem?- Juan mellém ülve átkarolt, mintha a keze megvédhetett volna bármitől.
-Hugo, nézz rám! Emlékszel mit ígértem? Soha, de soha nem hagynám, hogy bajod essen. Soha.- Erőtlenül bólintottam, majd vállába temettem az arcom. Biztonságot nyújtott, hogy velem lesz mindvégig. Kezdtem megnyugodni, s beláttam, hogy nem maradhatunk itt. Ahogy felálltunk, észrevettük, hogy Sophie nincs velünk.
- Hol van Sophie?- Értetlenül néztem Juanra , aki elmondta, hogy előre küldte a lányt Miguel-hez. A folyosó végéről hangokat lehetett hallani. Teljesen ledermedtünk. Akár meg is áshatjuk a sírunkat... Két férfi hang, egyre hangosodott. Tanácstalanul néztün össze. Egyre gondoltunk. Mélyet sóhajtottam, majd megragadtam barátom vállát, s testvéri ölelésre húztam magamhoz, amit viszonzott.
- A legjobb dolog az életemben, hogy megismerhettelek. Köszönöm.- Egy könnycsepp csordult ki a szememből, mire Juan erősebben szorított.
- Nem kell elbúcsúznod, mert tőlem a túlvilágon sem szabadulsz.- Viccnek szánta, de ahogy eltolt magától, szemeiben láttam az elveszettséget. Kiabálás törte meg a nyomasztó csendet.
-Ezért halál jár!!! Nem menekülsz meg! Pokolra juttok mindannyian!- A hang irányába kaptuk a fejünket, mert azt hittük, nekünk kiabálnak. De nem. Csodával határos módon az őrök ellenkező irányba vették az irányt handos dobogással. Sokkos állapotba kerültünk, majd belém hasított valami.
- Sophie!- Juan rámkapta a tekintetét, majd kilőtt, mint a puskagolyó.
- Ne! Ne !!!- Reménytelenség visszhangzott szavaiban. Gyorsan vette a kanyarokat, míg Miguel cellájához nem ért. Az ajtó tárva- nyitva. Ezúttal ő rogyott a földre. Melléültem.
- Nincs semmi bajuk. Biztosan kimentek a tisztásra és minket várnak. Kelj fel és induljunk mi is.- Bíztatni próbáltam, majd vállamra támaszkodva a végső kijárat felé vettük az irányt.
- Juan? Itt vannak a kulcsok. Sietnünk kell.- Sophie hangja megkönnyebbülést hozott. Leengedtem megfeszült vállaim, majd lassan a cella ajtajához másztam.
- Egy csodálatos hölgy, bátor és még a sötétben is észbontóan néz ki.- Megforgattam a szemem, mert nem igaz, hogy Juan ennyire naiv. Sophie nem szereti őt, csak irányítja mint egy bábút. Sosem kedveltem igazán a lányt, talán pont e miatt.
- Kívülről lehet, hogy szép... Sietnünk kellene. Nemsokára felkel a nap.- Juan visszafojtott nevető hangot adott ki magából a megjegyzésemre, Sophie arca pedig mintha eltorzult volna. Szánakozó pillantást vetettem rá, s széttártam a kezeimet, jelezve, hogy őszinte vagyok, nem pedig kedves. A kettő együtt sosem jön össze...
- Ideadnád a kulcsokat?- kedvesen rávigyorogtam, ő pedig fintorogva a kezembe ejtette a szabadságomat. Talán nem kellett volna megbántanom, végtére is ő hozott ki minket a négy fal közül... Majd egyszer meghálálom, ha leszállt a legjobb barátom érzéseiről.
A zár apró kattanással nyílt ki, ahogy elfordítottam benne a kulcsot.Nagyot sóhajtottam, majd kiléptem az ajtón. Nem álmodtam, tényleg ki tudtam menni. Ez volt a szabadságunk első, egyben legkönnyebb lépése. Nem tudom, hogy Sophie , hogy jutott ki, és terelte el az őrök figyelmét, de ügyes volt, annyi biztos. Juan cellájához fordultam, ahol barátom már nagyon türelmetlenül várta, hogy kiszabadítsam.
- Hugo, kinyitnád nekem is?
- Ja, hogy te is ki szeretnél jönni?- Játékosan rávigyorogtam, s meglengettem előtte a kulcscsomót.
- Ne szórakozz már! Nincs sok időnk.- Teljesen kétségbe volt esve, de nekem most gonoszkodni volt kedvem.
- Megèri ez nekem? Magamra szabadítsak egy hősszerelmest?- Megjátszott gondolkodással vakargattam az állam, míg hirtelen kivették a kulcsot a kezemből
- Nincs időnk a marhaságokra! Ne most éld ki magad!- Úgy látszik Sophie tényleg berágott rám. Nyors mozdulatokkal nyitotta ki a cellát, barátom pedig üdvözlés képpen beleütött a vállamba.
- Nem voltál vicces...- Elhaladt előttem, csakúgy mint Sophie, aki merő "véletlenségből" széttaposta a lábam.
Miután a "párocska" kellően megsanyargatott, elindultunk a sötét épület folyosóján. Én mentem leghátul, Juan vezetett minket Miguel cellájához. A folyosó minkét oldalán rabszolák aludtak, elszigetelve egymástól. Halk szuszogás lepte el a környezetet, nekem pedig majd megszakadt a szívem. Miért ilyen velünk a sors? Miért nem tudunk mindenkit szabaddá tenni?
Akaratlanul is megtorpantam, és a lábaim összecsuklottak. Térdre estem, mert úgy éreztem, hogy az idegeim felmondták a szolgálatot. Túl sokat szenvedtünk. Mikor lesz vége?
- Hugo? Mi a baj? Kelj fel! Nem maradhatunk itt! Nincs időnk. Kérlek ne most add fel. Minden rendben lesz csak állj fel.- Juan segített felállni , de testem nem hagyta abba a remegést. Zihálva vettem a levegőt. A halálfélelem úgy hatolt belém, mint egy nyílvessző. Ismét összerogytam, magammal rántva Juant is.
- Kérlek, ne add fel. Nyugodj meg, emlékszel mit ígértem?- Juan mellém ülve átkarolt, mintha a keze megvédhetett volna bármitől.
-Hugo, nézz rám! Emlékszel mit ígértem? Soha, de soha nem hagynám, hogy bajod essen. Soha.- Erőtlenül bólintottam, majd vállába temettem az arcom. Biztonságot nyújtott, hogy velem lesz mindvégig. Kezdtem megnyugodni, s beláttam, hogy nem maradhatunk itt. Ahogy felálltunk, észrevettük, hogy Sophie nincs velünk.
- Hol van Sophie?- Értetlenül néztem Juanra , aki elmondta, hogy előre küldte a lányt Miguel-hez. A folyosó végéről hangokat lehetett hallani. Teljesen ledermedtünk. Akár meg is áshatjuk a sírunkat... Két férfi hang, egyre hangosodott. Tanácstalanul néztün össze. Egyre gondoltunk. Mélyet sóhajtottam, majd megragadtam barátom vállát, s testvéri ölelésre húztam magamhoz, amit viszonzott.
- A legjobb dolog az életemben, hogy megismerhettelek. Köszönöm.- Egy könnycsepp csordult ki a szememből, mire Juan erősebben szorított.
- Nem kell elbúcsúznod, mert tőlem a túlvilágon sem szabadulsz.- Viccnek szánta, de ahogy eltolt magától, szemeiben láttam az elveszettséget. Kiabálás törte meg a nyomasztó csendet.
-Ezért halál jár!!! Nem menekülsz meg! Pokolra juttok mindannyian!- A hang irányába kaptuk a fejünket, mert azt hittük, nekünk kiabálnak. De nem. Csodával határos módon az őrök ellenkező irányba vették az irányt handos dobogással. Sokkos állapotba kerültünk, majd belém hasított valami.
- Sophie!- Juan rámkapta a tekintetét, majd kilőtt, mint a puskagolyó.
- Ne! Ne !!!- Reménytelenség visszhangzott szavaiban. Gyorsan vette a kanyarokat, míg Miguel cellájához nem ért. Az ajtó tárva- nyitva. Ezúttal ő rogyott a földre. Melléültem.
- Nincs semmi bajuk. Biztosan kimentek a tisztásra és minket várnak. Kelj fel és induljunk mi is.- Bíztatni próbáltam, majd vállamra támaszkodva a végső kijárat felé vettük az irányt.
*****
- Hugo, te is hallod? Ez Miguel!- Zavarodott pillantásokkal próbáltuk megkeresni, honnan jöhet Miguel segítségkérő hangja. A tisztáson álltunk, majd dél felé indulva követtük a kiáltásokat. A hosszú harmatos fű birizgálta a lábamat, de nem érdekelt. Lehet, hogy egy barátunk bajban van. Szaporább léptekkel haladtunk. A hangok a régi gabonatárolóból jöttek.
- Neee!!!- Ez Sophie vékony kiáltása volt, aminek hallatán Juan vérszemet kapott. Rohanni kezdett, semerre sem nézett. Kénytelen voltam követni, bár nem voltam benne biztos, hogy ez nem valami átverés.
Igazam volt. Amint az aztóhoz értem, belöktek rajta, majd rekedtes nevetés hallatszott.
- Milyen aranyos, hogy azt hittétek megszökhettek! Érthetetlen számomra, hogy csak most sikerült elkapnunk titeket.- A siló üres volt. Két őr állt az ajtónál, egy fogott engem, egy- egy pedig Sophiet, Juant és Miguelt. Aki beszélt, nem őr volt. Az őrök csak a szolgái boltak, akárcsak mi. Ő maga Lucifer volt. A világon nem láttam nála kegyetlenebb lényt. Övé volt minden. A birtok, rabszolgák, őrök. Ő irányított mindent. D. Mindenki csak D- nek emlegette.
- Tudjátok mi jár azoknak, akik ellenszegülnek?- Költői kérdés. Mindenki tudta, hogy a szökésért halál jár. Minden félemem beigazolódott. Itt van a vége. Ennyi lett volna az életem? Ennyi lett volna mindannyiunk élete?
Erős rántást éreztem a kezemen. Csak ennyire elmlékszem...
*****
Résnyire nyitottam a szemeim. A nap ragyogott felettem. Meghaltam talán?
Szédültem. Felültem, s körbepillantva láttam a többieket, akik mellettem feküdtek. Aztán megpillantottam a hatalmas tömeget... az összes rabszolga körülöttünk állt. Szemükben sajnálat és szánakozás bújkált. Hallottam, ahogy halkan pusmognak. Egy fapódiumon feküdtünk, amiből rögtön világossá vált:
Kötél általi halál.
Sosem láttam még olyat, de most meg fogom élni. Leírhatatlan az a félelem, amit èreztem.
- H- Hugo?- Barátom gyenge hangjára felfigyeltem.
- Itt...Itt vagyok.- Nem mutattam ki, mennyire félek.- Sajnálom.- Egy feketébe öltözött férfi elkapta Juan kezét és felrángatta a földről.
- Te leszel az első!- Szórakozott hangja undorral töltött el. A harag elnyomta a félelmemet, ahogy felpattantam
- Ne bántsa! Kérem, inkább engem vigyen helyettük. Csak engem. Az egész az én hibám. Csak én érdemlek halált.- Egyenesen álltam, felszegett fejjel vártam a halálomat. A férfi hanyagul ellökte Juant, aki a a földnek csapódott. A " kaszás" megragadott.
- Megengedem, hogy te legyél az első, hogy ne kelljen végignézned a többieket, nyomorult.- A megjelölt helyre rángatott, majd nyakamba akasztotta a hurkot.
- Kérlek Őrangyalom. Kérlek, kérlek.- halkan mormoltam, majd meghallottam az ismerős, rekedtes nevetést.
- Halált reá!
...................................................................................................................................................................
Szédültem. Felültem, s körbepillantva láttam a többieket, akik mellettem feküdtek. Aztán megpillantottam a hatalmas tömeget... az összes rabszolga körülöttünk állt. Szemükben sajnálat és szánakozás bújkált. Hallottam, ahogy halkan pusmognak. Egy fapódiumon feküdtünk, amiből rögtön világossá vált:
Kötél általi halál.
Sosem láttam még olyat, de most meg fogom élni. Leírhatatlan az a félelem, amit èreztem.
- H- Hugo?- Barátom gyenge hangjára felfigyeltem.
- Itt...Itt vagyok.- Nem mutattam ki, mennyire félek.- Sajnálom.- Egy feketébe öltözött férfi elkapta Juan kezét és felrángatta a földről.
- Te leszel az első!- Szórakozott hangja undorral töltött el. A harag elnyomta a félelmemet, ahogy felpattantam
- Ne bántsa! Kérem, inkább engem vigyen helyettük. Csak engem. Az egész az én hibám. Csak én érdemlek halált.- Egyenesen álltam, felszegett fejjel vártam a halálomat. A férfi hanyagul ellökte Juant, aki a a földnek csapódott. A " kaszás" megragadott.
- Megengedem, hogy te legyél az első, hogy ne kelljen végignézned a többieket, nyomorult.- A megjelölt helyre rángatott, majd nyakamba akasztotta a hurkot.
- Kérlek Őrangyalom. Kérlek, kérlek.- halkan mormoltam, majd meghallottam az ismerős, rekedtes nevetést.
- Halált reá!
...................................................................................................................................................................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése