Camill
- Ne foglalkozz vele Camilla. Nyugodj, meg. Hugo ilyen. Erős a fantáziája, amihez még az is közre játszik, hogy nem tudja felfogni, tényleg szabad. Időre van szüksége, ahogy mindannyiunknak. Ne vedd magadra. Szörnyű dolgokat mondott, de mi tudjuk, hogy nem így van. Hamarosan ő is rá fog jönni, hidd el. - Sophie beszéde egy cseppet sem nyugtatott meg. Amiket Hugo mondott, azokra nincs mentsége. Nem ismer engem, ezáltal, hogy mer ilyenekkel vádolni? És ami a legrosszabb, mi van ha nem is téved a családommal kapcsolatban... Mi van, ha tényleg igaza van, és nincs is okom szenvedni? Ha így is van, semmi joga nincsen árulónak nevezni. Ezért voltam dühös. Éreztem, ahogyan természetfeletti energiáim felerősödnek a széllel és a haragommal együtt.
- Mi tudjuk, hogy nem vagy áruló.- Juan kedvesen megsimította a vállam, ami a kelleténél jobban meg volt feszülve. Ez a gesztus nagyon jól is esett volna, ha éppen nem lettem volna ennyire pipa.
- Elmegyek!- Muszáj innen elmennem, hogy egy kicsit egyedül lehessek és átgondolhassam a dolgokat. Túl sok minden történt velem. Fel kell, hogy dolgozzam. Sophie azonnal felkapta a fejét.
- Nem mehetsz el! Ne foglalkozz már vele! Frissek benne a történtek, ahogyan bennünk is. Neki több idő kell, hogy feldolgozza. Ne félj, vissza fog jönni,mert rájön, hogy nem volt igaza és bocsánatot kér. Semmi értelme elmenned!- Hirtelen még dühösebb lettem, mert nem igaz, hogy ezzel el lenne intézve.
- Nem kérek a bocsánatából! Semmit nem old meg! A szavai kitörlődnek? Kevésbé leszek megalázott? Hát nem!- Úgy viselkedtem, mint aki egy emberre próbálná rázúdítani a haragját. Sophie csak sóhajtott egyet, majd pár lépéssel odébb ment. Hatalmas hévvel indultam neki a sötét erdőnek, még véletlenül sem abba az irányba, amerre Hugo ment, bár szívesen felképeltem volna. A nagy lendületet megfékezte egy kéz, ami a karomon ragadott meg. Már éppen pofon vágtam volna, amikor Juant pillantottam meg.
- Azonnal eressz el! Akkor is elmegyek, ha lefogsz, mert magammal rángatlak, vagy kiszabadítom magam, de abból nem lesz köszönet!- Borzalmasan mérges voltam, fel sem fogtam miket beszélek, de egyszerűen el akartam menni. Juan arcára pillantottam, akinek a szokáson csibész tekintete most az egyszer határozottan nézett vissza rám.
- Vigyázz magadra!- Az arcom egy pillanatra megrezdült, majd újra visszaállt a haragos formájába.
- Mindig vigyázok.- Az orrom alá motyogtam, s képtelen voltam a szemébe nézni azok után, hogy szinte leordítottam a fejét. Nem is értem, hogy lehet egy ekkora bunkónak ilyen figyelmes és kedves barátja.
- Kérlek, ne vedd magadra azokat a dolgokat, amiket az az ütődött mondott. Nem jut elég vér az agyába, ezért néha azt sem éri, mit miért mond. Biztos vagyok benne, ha megismered, kedvelni fogod. Bár nálam jobban nem, de félig olyan jófej mint én.- Egy cseppet sem lettem nyugodtabb. Minek hozza fel Hugot? Hallani sem akarok róla! Ennyi volt. Én mentem!
- Nem hiszem el, hogy ennyire nem látjátok át a helyzetet! Nem volt joga a fejemhez vágni azokat a dolgokat, amiről halvány fogalma sincs! - A hangom el-elcsuklott, ahogy felidéztem a szavait. Gyűlölöm! Őt is, és azokat is , amiket mondott!
Juannak nem volt ideje reagálni, mert kirántottam a kezem az övéből, majd futásnak eredtem az erdő sűrű sötétségébe. Csak rohantam, maradék ruhámat szorongatva, amit néhol megtépázott az észrevétlen bozót. Kavarogtak bennem az érzelmek, s úgy éreztem, felrobbanok. A lábaim remegve vittek, de hamar felmondták a szolgálatot, így nagy puffanással rogytam a földre. A szívem erősen kalapált a futástól, s az erdő nem éppen barátságos látványától. Egészen különleges volt, szinte meseszerű. Telihold fénye kékesen világította meg a fasorokat, ami kiemelte a fekete fák szabálytalan, égbe markoló körvonalát. Néhol mintha ezüstös csillámlások villantak volna a földön, de talán csak a szemem káprázott. Könnycseppek hullottak a ruhámra, s ahogy felnéztem az égre, apró csillagokat láttam, ahogyan körülveszik királyukat, a hatalmas ezüst holdat. Szememhez nyúltam, hogy letöröljem könnyeim, de helyette csak még jobban eleredtek. Zokogásba kezdtem, ami miatt még mérgesebb lettem, mint egy kisgyerek, aki azért bömböl, mert az anyukája nem vigasztalja meg. Pont úgy éreztem magam, s az is voltam. Egy elhagyott kisgyerek. Elveszve a világban. A következő pillanatban összerezzentem. Farkas vonyítás hasított a néma levegőbe, ami arra késztetett, hogy meneküljek. Egy ág reccsent, majd még egy vonyítás. Sikerült rávennem ernyedt izmaimat, hogy felálljak, majd amilyen gyorsan csak tudok, elinduljak. Nyugtalanított a gondolat, hogy hol lehetnek a farkasok, ezért rohantam. Az utamba tévedt gyökerek most nem okoztak gondot, az adrenalin szintem átrepített felettük, míg ki nem értem az erdőből. Fogalmam sem volt, hová megyek, csak el innen. Messze ettől az erdőtől. Az általában pozitív energiák, amiket onnan merítettem, mintha teljesen átváltottak volna nyugtalansággá és félelemmé. Ahogy elértem a patakot, tudtam, hogy hová kell mennem. Anyám naplója az egyetlen, ami maradt nekem. Így régi otthonom felé vettem az irányt, s titkon reméltem, hogy találkozom testvéreimmel, utoljára.
- Mi tudjuk, hogy nem vagy áruló.- Juan kedvesen megsimította a vállam, ami a kelleténél jobban meg volt feszülve. Ez a gesztus nagyon jól is esett volna, ha éppen nem lettem volna ennyire pipa.
- Elmegyek!- Muszáj innen elmennem, hogy egy kicsit egyedül lehessek és átgondolhassam a dolgokat. Túl sok minden történt velem. Fel kell, hogy dolgozzam. Sophie azonnal felkapta a fejét.
- Nem mehetsz el! Ne foglalkozz már vele! Frissek benne a történtek, ahogyan bennünk is. Neki több idő kell, hogy feldolgozza. Ne félj, vissza fog jönni,mert rájön, hogy nem volt igaza és bocsánatot kér. Semmi értelme elmenned!- Hirtelen még dühösebb lettem, mert nem igaz, hogy ezzel el lenne intézve.
- Nem kérek a bocsánatából! Semmit nem old meg! A szavai kitörlődnek? Kevésbé leszek megalázott? Hát nem!- Úgy viselkedtem, mint aki egy emberre próbálná rázúdítani a haragját. Sophie csak sóhajtott egyet, majd pár lépéssel odébb ment. Hatalmas hévvel indultam neki a sötét erdőnek, még véletlenül sem abba az irányba, amerre Hugo ment, bár szívesen felképeltem volna. A nagy lendületet megfékezte egy kéz, ami a karomon ragadott meg. Már éppen pofon vágtam volna, amikor Juant pillantottam meg.
- Azonnal eressz el! Akkor is elmegyek, ha lefogsz, mert magammal rángatlak, vagy kiszabadítom magam, de abból nem lesz köszönet!- Borzalmasan mérges voltam, fel sem fogtam miket beszélek, de egyszerűen el akartam menni. Juan arcára pillantottam, akinek a szokáson csibész tekintete most az egyszer határozottan nézett vissza rám.
- Vigyázz magadra!- Az arcom egy pillanatra megrezdült, majd újra visszaállt a haragos formájába.
- Mindig vigyázok.- Az orrom alá motyogtam, s képtelen voltam a szemébe nézni azok után, hogy szinte leordítottam a fejét. Nem is értem, hogy lehet egy ekkora bunkónak ilyen figyelmes és kedves barátja.
- Kérlek, ne vedd magadra azokat a dolgokat, amiket az az ütődött mondott. Nem jut elég vér az agyába, ezért néha azt sem éri, mit miért mond. Biztos vagyok benne, ha megismered, kedvelni fogod. Bár nálam jobban nem, de félig olyan jófej mint én.- Egy cseppet sem lettem nyugodtabb. Minek hozza fel Hugot? Hallani sem akarok róla! Ennyi volt. Én mentem!
- Nem hiszem el, hogy ennyire nem látjátok át a helyzetet! Nem volt joga a fejemhez vágni azokat a dolgokat, amiről halvány fogalma sincs! - A hangom el-elcsuklott, ahogy felidéztem a szavait. Gyűlölöm! Őt is, és azokat is , amiket mondott!
Juannak nem volt ideje reagálni, mert kirántottam a kezem az övéből, majd futásnak eredtem az erdő sűrű sötétségébe. Csak rohantam, maradék ruhámat szorongatva, amit néhol megtépázott az észrevétlen bozót. Kavarogtak bennem az érzelmek, s úgy éreztem, felrobbanok. A lábaim remegve vittek, de hamar felmondták a szolgálatot, így nagy puffanással rogytam a földre. A szívem erősen kalapált a futástól, s az erdő nem éppen barátságos látványától. Egészen különleges volt, szinte meseszerű. Telihold fénye kékesen világította meg a fasorokat, ami kiemelte a fekete fák szabálytalan, égbe markoló körvonalát. Néhol mintha ezüstös csillámlások villantak volna a földön, de talán csak a szemem káprázott. Könnycseppek hullottak a ruhámra, s ahogy felnéztem az égre, apró csillagokat láttam, ahogyan körülveszik királyukat, a hatalmas ezüst holdat. Szememhez nyúltam, hogy letöröljem könnyeim, de helyette csak még jobban eleredtek. Zokogásba kezdtem, ami miatt még mérgesebb lettem, mint egy kisgyerek, aki azért bömböl, mert az anyukája nem vigasztalja meg. Pont úgy éreztem magam, s az is voltam. Egy elhagyott kisgyerek. Elveszve a világban. A következő pillanatban összerezzentem. Farkas vonyítás hasított a néma levegőbe, ami arra késztetett, hogy meneküljek. Egy ág reccsent, majd még egy vonyítás. Sikerült rávennem ernyedt izmaimat, hogy felálljak, majd amilyen gyorsan csak tudok, elinduljak. Nyugtalanított a gondolat, hogy hol lehetnek a farkasok, ezért rohantam. Az utamba tévedt gyökerek most nem okoztak gondot, az adrenalin szintem átrepített felettük, míg ki nem értem az erdőből. Fogalmam sem volt, hová megyek, csak el innen. Messze ettől az erdőtől. Az általában pozitív energiák, amiket onnan merítettem, mintha teljesen átváltottak volna nyugtalansággá és félelemmé. Ahogy elértem a patakot, tudtam, hogy hová kell mennem. Anyám naplója az egyetlen, ami maradt nekem. Így régi otthonom felé vettem az irányt, s titkon reméltem, hogy találkozom testvéreimmel, utoljára.
*****
Félelmem továbbra sem szűnt meg, ahogyan szülőházam ajtajához értem. Cipőimet elhagytam futás közben, így nem kellett azon aggódnom, hogy kopogásommal felkeltek valakit. Ahogy beléptem az ismerős légtérbe, semmit sem éreztem. Idegennek tűnt minden, nem éreztem otthonomnak.
Ahogy felértem a hosszú márvány lépcsőn, egy pillanatra megtorpantam, majd Josephine szobájának irányába néztem. Néma csend honolt. Sóhajtva nyitottam be "birodalmamba",s rögtön elkapott a nyugalom. Édesanyám régi könyvtára volt ez a szoba, míg meg nem születtem. Sokat tartózkodott itt, talán ez is az oka, hogy jól érzem magam, ha az én kuckómban vagyok.
Leültem az ágyamra, s hosszú percekig csak néztem körbe. Aztán lehúztam magamról megviselt ruhámat, s egy hófehér, hosszú ujjú, abroncs nélküli darabot vettem fel helyette. Leguggoltam az ágyam mellé, s kivettem alóla anyám tükrét, s a naplóját. Édesanyám sokat nézte magát a tükörben, s emlékszem, arca olyankor mindig üres lett. Néha fájdalmas, pedig gyönyörű asszony volt. Én sosem nézhettem bele abba a tükörbe, mert anyám szerint csak egy felnőtt nőnek kell megnéznie magát, a kisasszonyok mindig makulátlanul szépek. Sosem tartottam magam kifejezetten szépnek, de nem panaszkodtam. Akinek én leszek szerelme tárgya, ez a szépség is pont elég lesz. Feleszméltem gondolataimból, s elérkezett az idő, hogy induljak. Összepakoltam ruháimat, halkan leosontam a lépcsőn. A testvéreim már most szörnyen hiányoztak, de nem volt maradásom. Végső pillantást vetettem szülőházamra, s ismét nekiindultam a semminek.
Ahogy felértem a hosszú márvány lépcsőn, egy pillanatra megtorpantam, majd Josephine szobájának irányába néztem. Néma csend honolt. Sóhajtva nyitottam be "birodalmamba",s rögtön elkapott a nyugalom. Édesanyám régi könyvtára volt ez a szoba, míg meg nem születtem. Sokat tartózkodott itt, talán ez is az oka, hogy jól érzem magam, ha az én kuckómban vagyok.
Leültem az ágyamra, s hosszú percekig csak néztem körbe. Aztán lehúztam magamról megviselt ruhámat, s egy hófehér, hosszú ujjú, abroncs nélküli darabot vettem fel helyette. Leguggoltam az ágyam mellé, s kivettem alóla anyám tükrét, s a naplóját. Édesanyám sokat nézte magát a tükörben, s emlékszem, arca olyankor mindig üres lett. Néha fájdalmas, pedig gyönyörű asszony volt. Én sosem nézhettem bele abba a tükörbe, mert anyám szerint csak egy felnőtt nőnek kell megnéznie magát, a kisasszonyok mindig makulátlanul szépek. Sosem tartottam magam kifejezetten szépnek, de nem panaszkodtam. Akinek én leszek szerelme tárgya, ez a szépség is pont elég lesz. Feleszméltem gondolataimból, s elérkezett az idő, hogy induljak. Összepakoltam ruháimat, halkan leosontam a lépcsőn. A testvéreim már most szörnyen hiányoztak, de nem volt maradásom. Végső pillantást vetettem szülőházamra, s ismét nekiindultam a semminek.
*****
Az erdő széléhez érve megtorpantam. Ugyan hová is mehetnék? A szívem azt mondta menjek vissza a többiekhez, de az eszem csak azért is ellent mondott neki. Végül a kettőt egybe kombinálva arra jutottam, teszek egy kisebb kerülőt, s úgy térek vissza hozzájuk.
Az erdő rettentő sötét volt, megőrizte azt a borongós hangulatot, amit elmenetelemkor éreztem. Bosszantott ez az érzés. Tudtam, hogy valami nagyon nincsen rendben. A ruháim közül valami mintha megvillant volna. A hirtelen fényre összerezzentem. Hangosabban vettem a levegőt, s fehér felhőcskék maradtak minden lélegzet után. A ruháim között csak anyám tükre és naplója volt. Egyik sem tudott világítani. Már éppen visszahajtottam volna az anyagokat, mikor ismét villanás látszódott. Azt hittem, csak a fantáziám játszik velem, mikor megint halvány fény terítette be az erdőt, majd még egy. A tükör volt a. Rendszertelenül villogott, fénnyel beborítva a környezetemet. Az érzelmeim nem voltak olyan erősek ahhoz, hogy én irányítsam, más magyarázatom nem volt. Egyre furcsább dolgok történtek...
- Ezt komolyan nem értem. Anya, miért nem vagy itt? Miért nem segítesz? - Könnyeim kezdtek gyűlni az egyre erősödő érzéseimtől. Hirtelen lebénított a fájdalom. A lábamba hasított egy borzalmas érzés, amely arra kényszerített, hogy földre rogyva ordítsak. Erre nem volt időm, ugyanis egy hangos sikolyt hallottam meg, nem olyan messze tőlem. A tükör, amit a kezemben tartottam, egyre gyakrabban villant meg, ahogy a hang irányába botorkáltam. Abba az irányba mentem, amerre a tükör a legtöbbször borította fénybe az utat. A lábam lüktetett, sajgott,de nem volt időm megnézni.
A szemem még nem szokott hozzá az erdő sötétjéhez,így teljes mértékben a hallásomra hagyatkoztam. Egy mély férfias hangot hallottam, s tudtam, hogy abba az irányba kell mennem. A vérem csak úgy lüktetett. Egyre beljebb és beljebb haladtam, a zajok egyre erősebbek lettek, vonyítás és morgás sértette meg az általában nyugodt erdő csendjét.
A kezemben tartott holmik meggátoltak a futásban, így mit sem törődve a fontosabb tárgyakkal, lehajítottam őket a földre. A félelem egyre jobban fokozódott bennem, ahogy éreztem, feltárul előttem mindaz, ami a hangokat adja. Csak a tükör volt a kezemben, egyedül azt nem dobtam el. Fénye szinte alig csillapodott. Már majdnem a tóhoz értem, mikor megpillantottam a hangok gazdáját, illetve gazdáit. ugyanis többen voltak. A sűrűn nőtt fák takarásában igyekeztem észrevétlen maradni. Hunyorogva kémleltem a "lényeket, melyeknek figyelmét látszólag lekötötte valami. A lehető leggyorsabban vettem őket szemügyre. A farkasokra hasonlítottak, de mégsem. Szőrük nem volt, csupán szürke, néhol vérrel borított bőrük. Szájukból csorgott a fekete váladék. Felfordult a gyomrom. Egyszer csak szétrebbentek, elém tárva azt, amire nem számítottam. Hugo. A pulzusom azonnal az egekbe ugrott, ahogy megláttam, véresen, ájultan. Egy fának támaszkodva ült, szemei csukva. Bármennyire is megbántott, eluralkodott rajtam az aggodalom. Ki kellett találnom valamit, de abban a pillanatban nem tudtam ép ésszel gondolkodni, csak neki indultam. Minden érzelmemet megkétszerezte, hogy látom őt. Egyszerre éreztem haragot, félelmet, aggodalmat és valami teljesen márt, amit még nem neveztem volna semminek. A gallyak ropogtak a talpam alatt, amire a nyomorultak is felfigyeltek. Kevesebben voltak, mint hittem. Felém fordultak, szájukból hatalmas fogak álltak ki. Gyorsabb tempót vettem fel, szememet Hugo-n tartottam, nem törődve, hogy talán a halálommal futok szembe. Az idegeim megfeszültek,s kezemet kitárva próbáltam magamhoz hívni a szelet, mely egyre jobban feltámadt. Trappolásom lépésre csökkent, ahogy az energiáim előtörtek. Az első lény megindult felém. Ránéztem, s minden erőmmel arra gondoltam, nem fog bántani, mert előbb belecsap a villám. Támadóm még mindig csörtetett, egyre közelebb hozzám. Teljesen kétségbe estem, amit egy hatalmas villámcsapás szakított félbe. Egyenesen előttem vágott be. A lény nyüszítve, morogva porladt szét, mintha sosem létezett volna. A falkája hatalmas ordításba kezdett, és pedig felkészítettem magam egy újabb támadásra, ami be is következett. Megtorpantam, s erős tekintettel néztem szembe, gondolatban pedig rájuk döntöttem egy agg fenyőt, ami azonnal recsegve dőlt rá áldozataira, kik hamuként borították be a talajt. Az erőm a tetőfokán volt. Minden porcikám megtelt a természet energiáival, melyek részemmé váltak. Hangosan dörgött az ég. Kiabálást hallottam, s oldalra kapva fejemet, Sophia rohant felém. Gyorsan megragadtam kezét, magam mögé rántottam, eltekintve a szidalomtól, amit megérdemelt volna. Kezemet kinyújtva képeztem hurrikánt, mely elterelte ellenségeim figyelmét, míg Sophie-val elaraszoltunk Hugohoz.
- Sophie, menj és figyelj rá! Itt vagyok, és vigyázok rátok! Kérlek...- A hangom itt majdnem odaveszett, s koncentrációm is megrezzent. - ... ne hagyd, hogy feladja.- A lány kétségbeesett bólintással vette ölébe Hugo ernyedt, szinte élettelen testét. Vissza kellet terelnem a gondolataimat. Előrébb kellett mennem, de testemmel még mindig védelmezően takarta Sophie-t és Hugo-t. Egy hatalmas "állat" közelített felénk. A szemembe nézett, miközben egy kisebb hóvihart kavartam, ami ledöntötte lábáról. Tristan jelent meg a falka mögött, szerencsére nem vették észre. Kezében balta. Mögötte Juan és Miguel, ugyancsak felszerelkezve. Vakmerően nekirohantak egy-egy lénynek, ütéseik után porfoszlányok maradtak. Egyre gyorsabban fogyatkoztak, s azt hittem nyerésre állunk, mikor meghallottam Sophie rémült kiáltásait. Hátra kaptam a fejem, felfedeztem egy hatalmas példányt, aki egyenesen Sophie előtt villogtatta fogait. A lábán hatalmas seb, esetleg harapás díszelgett. Az agyam szinte leblokkolt, mikor Sophie-ra vetette agát,aki sikítva rogyott meg az állat alatt. Eszeveszetten túrkáltam a fejemben, megoldást keresve. Egy ágat láttam, pont felettük. Elmémmel leszakítottam, s susogással hullott alá, lekényszerítve a dögöt Sophie testéről. A hátam mögül jövő hangok pánikba ejtettek. Az agyam kikapcsolt az ösztöneim javára, ami egy képet játszott le a fejemben. Minden energiámra szükségem volt, hogy ezt a gondolatot véghez tudjam vinni, de sikerült. Landlake tava felmordult. A víz csobogni, majd fodrozódni kezdett. Hatalmas hullámok emelkedtek az ég felé, majd lesújtottak ránk. Mindenkit egyaránt elárasztott a víz. Fulladozni kezdtem, látásom megszűnt. Éreztem, hogy lábam elemelkedik, majd visszaereszkedik a talajra. Az áramlat földre kényszerített. Kábulatban voltam, mikor az ég kitisztult felettem, a víznem pedig nyoma veszett. A gyomrom megrándult, ahogy köhögni kezdtem. Csurom vizes volt a ruhám, torkom belefájdult az öklendezésbe. Megkönnyebbülten hallottam a többiek köhögését, majd elbizonytalanodtam. Lány nem köhögött rajtam kívül. Olyan lendülettel fordultam hátra, hogy megszédültem. Sophie ugyanott feküdt. Azonnal odamásztam mellé, fejét ölembe vébe próbáltam életjelet csikarni belőle. Könnyeim kicsordultak, mikor nem válaszolt.
- Sophie?! Sophia!!!- Hisztérikusan zokogtam- Juan?!- Egy kéz ragadta meg a vállamat. Juan azonnal ölébe fektette Sophie-t. Óvatosan élesztgetni kezdte, majd egyre erősebben rázta a lányt. Semmi jelet nem adott. Meghalt.
- Meghalt. Juan, meghalt.- Tristan ért oda hozzánk. Ő mondta ki először a tényt.
Juan sírva rogyott rá Sophie testére. Elviselhetetlen érzés tört rám, majd megpillantottam valamit. Azt hittem nem lehet már borzalmasabb.
- Tris-Tristan. Tristan!- Meredten bámultam a faágat, mely alatt Hugo feküdt, véresen, lábán egy hatalmas sebbel. Mozdulatlanul hevert ott, én pedig az idegroham szélén ingáztam. Tristan és Juan egyszerre kapták felém a fejüket, majd észrevették kiborulásom okát. Azonnal rájöttek arra, amire én. Mindketten látták, mikor megtámadták Sophie-t. Juanra néztünk, miközben megpróbáltam leemelni Hugo-ról az ágat. Borzalmasan éreztem magam. Hugo nyögve nyitotta ki a szemét. Leguggoltam mellé, majd megfeledkezve mindenről, átöleltem.
- Camilla.- A szívem elszorult, ahogy a nevemet mondta. Kétségbeesettem markolta a kezemet, mintha és jelenteném számára a biztonságot. Egy káz ragadott ki az ölelésből, ami a földnek csapott.
- Megölted! Te voltál, aki megölte őt! Szerettem! Tudtad, hogy szereted, de megölted!- Juan sírva nézett farkasszemet Hugo-val, aki értetlenül nézett rá.
- Nem tudom miről beszélsz.- A gyomrom görcse rándult, ahogy Hugo védte magát, s látszott rajta a tudatlanság.
- Juan, nem tudja mi történt. Csillapodj le. Barátok vagytok, mindent el fogtok rendezni, csak nyugodjunk meg.
- Tisztában vagy vele, miket beszélsz? Camilla, ez egy szörnyeteg. Megölte őt, megbántott téged, és még véded?- Olyan lenézően nézett Hugo arcába, hogy Tristan-en is látszott a feszengés. Én sem értettem, pontosan miért védem, de így láttam helyesnek.
- Többé már nem a barátom. sosem hittem, hogy valaha is ezt mondom, de vége. Soha többé nem akarlak látni.- Hugo fájdalmasan emelte fel a fejét, tekintete meggyötörtséget sugárzott. Juan meg sem várta a válaszát, ölébe kapta Sophie-t és eltűnt az erdő sűrűjében.
Hugo összeomlott. Arcát a kezébe temette, érzései szinte bennem is éltek. Lábára néztem, melyen a hatalmas seb tátongott, majd elgondolkodtam. Felhúztam a szoknyám, ahol megsebesültem. Zavaromat lehetetlen volt leplezni.
- Camilla, azt mikor szerezted?- Tristan gyanakvó arca megrémített. Titokzatos volt a pillantása. Gyorsan visszaejtettem a szoknyámat, majd nagyot nyelve Hugo-ra néztem, mit sem törődve Tristan kérdésére.
- Fel tudsz állni?- Hugo haragosan nézett a szemembe.
- Gyerekjáték.- Felé nyújtottam a kezemet, de nem törődött vele, felállt. Arca fájdalmasan eltorzult, mikor lábra állt. Nekem is fájt, nem is kicsit. Tristan mellém érve áttette kezemet a vállán, amit hálás pillantással nyugtáztam. Hugo előttünk sántikált, fejét leszegezte.
- Szerinted mi lesz?- Tristan gondterhelten sóhajtott.
- Semmi sem lesz a régi. Juan jogosan mérges. Felfoghatatlan. Hugo viszont nem tud semmiről.
- És egyáltalán, hogyan történhetett ez meg? Hugo... Az a lény?- Értetlenül zagyváltam, remélve, hogy megérti.
- Átmeneti állapot. Lábon harapták. A méreg bejutott a szervezetébe, ami megmagyarázza az átalakulást. Amint a seb begyógyul, nyoma sem marad.- Úgy beszélt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Honnan tudsz ilyeneket?- Csodálattal néztem rá.
- Itt élek egy ideje.- Nem nézett a szemembe, ami kíváncsivá tett. Valamit elhallgatott.
A ruhám még mindig vizes volt, Tristan pedig magához ölelt, hogy ne fázzak annyira. Azt a tárgyat markolásztam, amiről idáig meg is feledkeztem. A tükör. Egy pillanatig sem engedtem el, mégsem tűnt fel, hogy a kezemben van. Eszembe jutottak a holmijaim, amiket útközben hajítottam el.
- Tris, vissza kell mennem!- Anyám naplója is a ruháim közt volt, ami egyetlen örökségem. Kitárt, hogy otthagyom, még akkor is, ha Tristan összeráncolt homlokkal vizslatja, hogy meg van-e minden kerekem.
- Hazamentem, és elhoztam a holmimat, köztük egy naplót is, amire szükségem van.- A hangulatom kezdett ismét hisztérikus lenni. Mostanában talán kissé érzékenyebb vagyok...
- Nem akarlak megsérteni, de szerintem most a naplódra van legkevésbé szükséged...- Hitetlenkedve néztem rá.
- Nem akarok naplót írni! Az Isten szerelmére! Anyám naplójáról van szó. Muszáj, hogy velem legyen!- Tris-nek mintha bevillant volna valami, gyorsabban kezdett lépkedni, magával rántva engem is.
- Tris!!!- Levettem a kezem a válláról, majd felé fordultam.
- Nem mehetünk vissza! A Holdfarkasok még mindig ott ólálkodnak. Mi a fontosabb, a napló vagy az életed? Szerintem is az utóbbi, úgyhogy nem nyitok vitát! Kisasszony, azonnal hazamegyünk!- Nem hittem a fülemnek.
- Camilla, egy barátunk elhunyt. Nem ez a legfontosabb most.- Azt hittem menten elájulok. Tudtam, hogy nem illő a napló miatt hisztériáznom, de nem hittem, hogy Tristan felhozza Sophie-t. Hosszú másodpercekig néztem rá, majd sietős léptekkel megindultam haza. Hallottam, ahogy sóhajt, majd utánam jön. Mikor a faházhoz értünk, Alicia mr várt minket. Tristan ragaszkodik hozzá, hogy otthon maradjon, mikor sötét van, illetve nem lenne biztonságban. Hugo kikerülte őt, majd felbaktatott a lépcsőn.
- Hallottam mi történt.- Hangja halk volt és megértő. Én csak bólintani bírtam.
- Juan merre van?- Tristan helyettem is megszólalt, s megkérdezte, amit én nem tudtam. Alicia arca komor lett.
- Végső nyugalomba helyezik Sophie-t. Velük akartam menni, de Juan megtiltotta. Azt mondta titeket se engedjelek. El akar tőle búcsúzni.- Könnyes lett a szeme, amit nem bírtam nézni, így átöleltem, majd felkísértem a lépcsőn. Tris mögöttünk lépkedett. Alicia megmutatta a szobámat, majd elment.
- Camilla?- Tristan komoly arccal nézett a szemembe, majd vonásai ellágyultak. - Holnap megnézem a sebedet.- Majd ügyetlenül átölelt. Mindannyiunk számára nehéz volt ez a nap, s ez az ölelés nagyon jól esett. Elengedtük egymást, majd Tristan elindult a folyosó másik végébe.
Benyitottam újdonsült szobámba, melynek látványa teljesen lenyűgözött. Szembe velem egy hatalmas könyves szekrény állt, mellette egy aprócska oltár, mely fehér selyemkendővel volt leborítva. Tőlem jobbra egy ágy, felette álomfogók hada. Körülvették az egész ágyat.
Fáradtan rogytam le közéjük, megfeledkezve vizes ruháimról. Testemet átjárta a nyugalom, ahogy egyenletes lett a légzésem. Az elmém tarka képeket alkotott, s egy időre minden gond eltűnt körülöttem.
...................................................................................................................................................................
A szemem még nem szokott hozzá az erdő sötétjéhez,így teljes mértékben a hallásomra hagyatkoztam. Egy mély férfias hangot hallottam, s tudtam, hogy abba az irányba kell mennem. A vérem csak úgy lüktetett. Egyre beljebb és beljebb haladtam, a zajok egyre erősebbek lettek, vonyítás és morgás sértette meg az általában nyugodt erdő csendjét.
A kezemben tartott holmik meggátoltak a futásban, így mit sem törődve a fontosabb tárgyakkal, lehajítottam őket a földre. A félelem egyre jobban fokozódott bennem, ahogy éreztem, feltárul előttem mindaz, ami a hangokat adja. Csak a tükör volt a kezemben, egyedül azt nem dobtam el. Fénye szinte alig csillapodott. Már majdnem a tóhoz értem, mikor megpillantottam a hangok gazdáját, illetve gazdáit. ugyanis többen voltak. A sűrűn nőtt fák takarásában igyekeztem észrevétlen maradni. Hunyorogva kémleltem a "lényeket, melyeknek figyelmét látszólag lekötötte valami. A lehető leggyorsabban vettem őket szemügyre. A farkasokra hasonlítottak, de mégsem. Szőrük nem volt, csupán szürke, néhol vérrel borított bőrük. Szájukból csorgott a fekete váladék. Felfordult a gyomrom. Egyszer csak szétrebbentek, elém tárva azt, amire nem számítottam. Hugo. A pulzusom azonnal az egekbe ugrott, ahogy megláttam, véresen, ájultan. Egy fának támaszkodva ült, szemei csukva. Bármennyire is megbántott, eluralkodott rajtam az aggodalom. Ki kellett találnom valamit, de abban a pillanatban nem tudtam ép ésszel gondolkodni, csak neki indultam. Minden érzelmemet megkétszerezte, hogy látom őt. Egyszerre éreztem haragot, félelmet, aggodalmat és valami teljesen márt, amit még nem neveztem volna semminek. A gallyak ropogtak a talpam alatt, amire a nyomorultak is felfigyeltek. Kevesebben voltak, mint hittem. Felém fordultak, szájukból hatalmas fogak álltak ki. Gyorsabb tempót vettem fel, szememet Hugo-n tartottam, nem törődve, hogy talán a halálommal futok szembe. Az idegeim megfeszültek,s kezemet kitárva próbáltam magamhoz hívni a szelet, mely egyre jobban feltámadt. Trappolásom lépésre csökkent, ahogy az energiáim előtörtek. Az első lény megindult felém. Ránéztem, s minden erőmmel arra gondoltam, nem fog bántani, mert előbb belecsap a villám. Támadóm még mindig csörtetett, egyre közelebb hozzám. Teljesen kétségbe estem, amit egy hatalmas villámcsapás szakított félbe. Egyenesen előttem vágott be. A lény nyüszítve, morogva porladt szét, mintha sosem létezett volna. A falkája hatalmas ordításba kezdett, és pedig felkészítettem magam egy újabb támadásra, ami be is következett. Megtorpantam, s erős tekintettel néztem szembe, gondolatban pedig rájuk döntöttem egy agg fenyőt, ami azonnal recsegve dőlt rá áldozataira, kik hamuként borították be a talajt. Az erőm a tetőfokán volt. Minden porcikám megtelt a természet energiáival, melyek részemmé váltak. Hangosan dörgött az ég. Kiabálást hallottam, s oldalra kapva fejemet, Sophia rohant felém. Gyorsan megragadtam kezét, magam mögé rántottam, eltekintve a szidalomtól, amit megérdemelt volna. Kezemet kinyújtva képeztem hurrikánt, mely elterelte ellenségeim figyelmét, míg Sophie-val elaraszoltunk Hugohoz.
- Sophie, menj és figyelj rá! Itt vagyok, és vigyázok rátok! Kérlek...- A hangom itt majdnem odaveszett, s koncentrációm is megrezzent. - ... ne hagyd, hogy feladja.- A lány kétségbeesett bólintással vette ölébe Hugo ernyedt, szinte élettelen testét. Vissza kellet terelnem a gondolataimat. Előrébb kellett mennem, de testemmel még mindig védelmezően takarta Sophie-t és Hugo-t. Egy hatalmas "állat" közelített felénk. A szemembe nézett, miközben egy kisebb hóvihart kavartam, ami ledöntötte lábáról. Tristan jelent meg a falka mögött, szerencsére nem vették észre. Kezében balta. Mögötte Juan és Miguel, ugyancsak felszerelkezve. Vakmerően nekirohantak egy-egy lénynek, ütéseik után porfoszlányok maradtak. Egyre gyorsabban fogyatkoztak, s azt hittem nyerésre állunk, mikor meghallottam Sophie rémült kiáltásait. Hátra kaptam a fejem, felfedeztem egy hatalmas példányt, aki egyenesen Sophie előtt villogtatta fogait. A lábán hatalmas seb, esetleg harapás díszelgett. Az agyam szinte leblokkolt, mikor Sophie-ra vetette agát,aki sikítva rogyott meg az állat alatt. Eszeveszetten túrkáltam a fejemben, megoldást keresve. Egy ágat láttam, pont felettük. Elmémmel leszakítottam, s susogással hullott alá, lekényszerítve a dögöt Sophie testéről. A hátam mögül jövő hangok pánikba ejtettek. Az agyam kikapcsolt az ösztöneim javára, ami egy képet játszott le a fejemben. Minden energiámra szükségem volt, hogy ezt a gondolatot véghez tudjam vinni, de sikerült. Landlake tava felmordult. A víz csobogni, majd fodrozódni kezdett. Hatalmas hullámok emelkedtek az ég felé, majd lesújtottak ránk. Mindenkit egyaránt elárasztott a víz. Fulladozni kezdtem, látásom megszűnt. Éreztem, hogy lábam elemelkedik, majd visszaereszkedik a talajra. Az áramlat földre kényszerített. Kábulatban voltam, mikor az ég kitisztult felettem, a víznem pedig nyoma veszett. A gyomrom megrándult, ahogy köhögni kezdtem. Csurom vizes volt a ruhám, torkom belefájdult az öklendezésbe. Megkönnyebbülten hallottam a többiek köhögését, majd elbizonytalanodtam. Lány nem köhögött rajtam kívül. Olyan lendülettel fordultam hátra, hogy megszédültem. Sophie ugyanott feküdt. Azonnal odamásztam mellé, fejét ölembe vébe próbáltam életjelet csikarni belőle. Könnyeim kicsordultak, mikor nem válaszolt.
- Sophie?! Sophia!!!- Hisztérikusan zokogtam- Juan?!- Egy kéz ragadta meg a vállamat. Juan azonnal ölébe fektette Sophie-t. Óvatosan élesztgetni kezdte, majd egyre erősebben rázta a lányt. Semmi jelet nem adott. Meghalt.
- Meghalt. Juan, meghalt.- Tristan ért oda hozzánk. Ő mondta ki először a tényt.
Juan sírva rogyott rá Sophie testére. Elviselhetetlen érzés tört rám, majd megpillantottam valamit. Azt hittem nem lehet már borzalmasabb.
- Tris-Tristan. Tristan!- Meredten bámultam a faágat, mely alatt Hugo feküdt, véresen, lábán egy hatalmas sebbel. Mozdulatlanul hevert ott, én pedig az idegroham szélén ingáztam. Tristan és Juan egyszerre kapták felém a fejüket, majd észrevették kiborulásom okát. Azonnal rájöttek arra, amire én. Mindketten látták, mikor megtámadták Sophie-t. Juanra néztünk, miközben megpróbáltam leemelni Hugo-ról az ágat. Borzalmasan éreztem magam. Hugo nyögve nyitotta ki a szemét. Leguggoltam mellé, majd megfeledkezve mindenről, átöleltem.
- Camilla.- A szívem elszorult, ahogy a nevemet mondta. Kétségbeesettem markolta a kezemet, mintha és jelenteném számára a biztonságot. Egy káz ragadott ki az ölelésből, ami a földnek csapott.
- Megölted! Te voltál, aki megölte őt! Szerettem! Tudtad, hogy szereted, de megölted!- Juan sírva nézett farkasszemet Hugo-val, aki értetlenül nézett rá.
- Nem tudom miről beszélsz.- A gyomrom görcse rándult, ahogy Hugo védte magát, s látszott rajta a tudatlanság.
- Juan, nem tudja mi történt. Csillapodj le. Barátok vagytok, mindent el fogtok rendezni, csak nyugodjunk meg.
- Tisztában vagy vele, miket beszélsz? Camilla, ez egy szörnyeteg. Megölte őt, megbántott téged, és még véded?- Olyan lenézően nézett Hugo arcába, hogy Tristan-en is látszott a feszengés. Én sem értettem, pontosan miért védem, de így láttam helyesnek.
- Többé már nem a barátom. sosem hittem, hogy valaha is ezt mondom, de vége. Soha többé nem akarlak látni.- Hugo fájdalmasan emelte fel a fejét, tekintete meggyötörtséget sugárzott. Juan meg sem várta a válaszát, ölébe kapta Sophie-t és eltűnt az erdő sűrűjében.
Hugo összeomlott. Arcát a kezébe temette, érzései szinte bennem is éltek. Lábára néztem, melyen a hatalmas seb tátongott, majd elgondolkodtam. Felhúztam a szoknyám, ahol megsebesültem. Zavaromat lehetetlen volt leplezni.
- Camilla, azt mikor szerezted?- Tristan gyanakvó arca megrémített. Titokzatos volt a pillantása. Gyorsan visszaejtettem a szoknyámat, majd nagyot nyelve Hugo-ra néztem, mit sem törődve Tristan kérdésére.
- Fel tudsz állni?- Hugo haragosan nézett a szemembe.
- Gyerekjáték.- Felé nyújtottam a kezemet, de nem törődött vele, felállt. Arca fájdalmasan eltorzult, mikor lábra állt. Nekem is fájt, nem is kicsit. Tristan mellém érve áttette kezemet a vállán, amit hálás pillantással nyugtáztam. Hugo előttünk sántikált, fejét leszegezte.
- Szerinted mi lesz?- Tristan gondterhelten sóhajtott.
- Semmi sem lesz a régi. Juan jogosan mérges. Felfoghatatlan. Hugo viszont nem tud semmiről.
- És egyáltalán, hogyan történhetett ez meg? Hugo... Az a lény?- Értetlenül zagyváltam, remélve, hogy megérti.
- Átmeneti állapot. Lábon harapták. A méreg bejutott a szervezetébe, ami megmagyarázza az átalakulást. Amint a seb begyógyul, nyoma sem marad.- Úgy beszélt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Honnan tudsz ilyeneket?- Csodálattal néztem rá.
- Itt élek egy ideje.- Nem nézett a szemembe, ami kíváncsivá tett. Valamit elhallgatott.
A ruhám még mindig vizes volt, Tristan pedig magához ölelt, hogy ne fázzak annyira. Azt a tárgyat markolásztam, amiről idáig meg is feledkeztem. A tükör. Egy pillanatig sem engedtem el, mégsem tűnt fel, hogy a kezemben van. Eszembe jutottak a holmijaim, amiket útközben hajítottam el.
- Tris, vissza kell mennem!- Anyám naplója is a ruháim közt volt, ami egyetlen örökségem. Kitárt, hogy otthagyom, még akkor is, ha Tristan összeráncolt homlokkal vizslatja, hogy meg van-e minden kerekem.
- Hazamentem, és elhoztam a holmimat, köztük egy naplót is, amire szükségem van.- A hangulatom kezdett ismét hisztérikus lenni. Mostanában talán kissé érzékenyebb vagyok...
- Nem akarlak megsérteni, de szerintem most a naplódra van legkevésbé szükséged...- Hitetlenkedve néztem rá.
- Nem akarok naplót írni! Az Isten szerelmére! Anyám naplójáról van szó. Muszáj, hogy velem legyen!- Tris-nek mintha bevillant volna valami, gyorsabban kezdett lépkedni, magával rántva engem is.
- Tris!!!- Levettem a kezem a válláról, majd felé fordultam.
- Nem mehetünk vissza! A Holdfarkasok még mindig ott ólálkodnak. Mi a fontosabb, a napló vagy az életed? Szerintem is az utóbbi, úgyhogy nem nyitok vitát! Kisasszony, azonnal hazamegyünk!- Nem hittem a fülemnek.
- Camilla, egy barátunk elhunyt. Nem ez a legfontosabb most.- Azt hittem menten elájulok. Tudtam, hogy nem illő a napló miatt hisztériáznom, de nem hittem, hogy Tristan felhozza Sophie-t. Hosszú másodpercekig néztem rá, majd sietős léptekkel megindultam haza. Hallottam, ahogy sóhajt, majd utánam jön. Mikor a faházhoz értünk, Alicia mr várt minket. Tristan ragaszkodik hozzá, hogy otthon maradjon, mikor sötét van, illetve nem lenne biztonságban. Hugo kikerülte őt, majd felbaktatott a lépcsőn.
- Hallottam mi történt.- Hangja halk volt és megértő. Én csak bólintani bírtam.
- Juan merre van?- Tristan helyettem is megszólalt, s megkérdezte, amit én nem tudtam. Alicia arca komor lett.
- Végső nyugalomba helyezik Sophie-t. Velük akartam menni, de Juan megtiltotta. Azt mondta titeket se engedjelek. El akar tőle búcsúzni.- Könnyes lett a szeme, amit nem bírtam nézni, így átöleltem, majd felkísértem a lépcsőn. Tris mögöttünk lépkedett. Alicia megmutatta a szobámat, majd elment.
- Camilla?- Tristan komoly arccal nézett a szemembe, majd vonásai ellágyultak. - Holnap megnézem a sebedet.- Majd ügyetlenül átölelt. Mindannyiunk számára nehéz volt ez a nap, s ez az ölelés nagyon jól esett. Elengedtük egymást, majd Tristan elindult a folyosó másik végébe.
Benyitottam újdonsült szobámba, melynek látványa teljesen lenyűgözött. Szembe velem egy hatalmas könyves szekrény állt, mellette egy aprócska oltár, mely fehér selyemkendővel volt leborítva. Tőlem jobbra egy ágy, felette álomfogók hada. Körülvették az egész ágyat.
Fáradtan rogytam le közéjük, megfeledkezve vizes ruháimról. Testemet átjárta a nyugalom, ahogy egyenletes lett a légzésem. Az elmém tarka képeket alkotott, s egy időre minden gond eltűnt körülöttem.
...................................................................................................................................................................
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése